András érkezésére
2019 pedig több okból is fontos esztendő volt Iancu Laura számára. Egyrészt megjelent a fent jelzett verseskötete, másrészt munkásságáról is szól egy tanulmánykötet: Halmai Tamás Isten peremén címmel írt Iancu Laura költői világáról. (Érdekesség, hogy mindkét kötet portréfotóját a székesfehérvári író, Nehrer György készítette a szerző királykúti estjén.) Az Isten peremén cím természetesen nem véletlen. Jelzi a költő világképének legfontosabb összetevőjét, a származással is összefüggő hitvilágát, és annak a lírában föllelhető mélységes hatásait. Iancu Laura kereszténysége, a hitnek a mindennapi életben és a költészetben való jelenléte vitathatatlan. Úgy, ahogy például Pilinszky János életművében is így van ez.
Az András érkezésére című verseskötet egésze erről győzi meg az olvasót, és egyben érzékeljük a líra és az eddigi életmű folytonosságát, a művek egymásra épülését is. Azt is mondhatjuk, hogy mintha egy nagy vers lenne ez a versfolyam, középpontban a szakrális és a profán elemek egymást kiegészítő jelenlétével. Gyakran látjuk, hogy hétköznapi élethelyzetből bomlik ki valami megemelt, éteri magaslatokat ostromló versbeszéd, amelyben a lélek legrejtettebb titkait tárja föl a költő. Szemérmesen és őszintén egyszerre. Ez a versbeszéd puritán és sokszor a végsőkig tömörített, mindig a legfontosabb közlendőkre szorítkozva. „…Nyugtalan alanyiság, rejtőzködő verstudat, népies vallásossággal fűszerezett természeti hasonlatok, többnyire központozás nélküli szövegtest, és az eddigiektől szokatlanul eltérő nyílt testiség jellemzi e lírát…” (Bartusz-Dobosi László, Egyensúly. Napkút Kiadó, 2024, 66.)
Ugyanakkor azt is érzékeljük, hogy kik voltak nagy hatással rá, különféle szellemi irányokból. A már említett Pilinszky mellett például Csoóri Sándor, Hervay Gizella és mások. Ady Endréhez, Kájoni Jánoshoz, Weöres Sándorhoz, Kányádi Sándorhoz, Nagy Andráshoz, Sinka Istvánhoz szép emlékversek is szólnak. A nevek mutatják egyben, hogy mennyire nyitott, ugyanakkor rendkívül karakterisztikus ez a lírai-szellemi világ. A ’18 vecsernyéje című, Adyra emlékező vers befejezése így hangzik: „…két hét után aztán az Isten / összeesett egy harangnyelven / félig zöld fát vett ölébe / s lobogók közé emelte”.
Ám nem az emlékversek uralják a kötet egészét, hanem a már jelzett profanitás és szakralitás együttes jelenléte. Ahogy Halmai Tamás írja: „Iancu Laura költészete úgy anakronisztikus, ahogy a tölgyfákban csobogó tenger vagy az izmok architektúrája egy szarvas nyakán. Nem korszerű, ahogy megszólal, mert időtlen, amiről beszél. Naiv népi vallásosság és modern művészeti energiák: kettős kötés, kettős kötődés szavatol a gondolat szépségéért és a beszéd szabadságáért…” (Halmai Tamás, Isten peremén. Iancu Laura költői világa, Magyar Napló, 2019, 7.)
S persze az örök várakozás lírája. Várakozás valami valóságos, ugyanakkor rejtett érkezésre, biblikus elemekkel átszőve. Fölmutatja a szerelem összetettségét, az öröm és a kín váltakozását. Elénk tárja a lélek belső drámáját, a mindennapi küzdelmet. (Ezt már első kötetében, a Pár csángó szóban is láthattuk.) Ennek hátterében ott lehet a hajdani kiszakadás a kibocsátó közegből, a nagy változások sora. Az „érkezés” vonatkozhat a társra, de akár a második eljövetel misztikumára is. (Tudjuk, Jézus egyik tanítványa is András, akire sokak szerint jellemző volt a józanság és a gondolatiság.) A versforma is szinkronban van a közlendőkkel. A központozás gyakori hiánya sugallhatja a szabadság központi erejét is. Alapvetően jellemzi ugyanakkor versbeszédét a szikárság és a fegyelmezettség. Egy szép példa ennek igazolására: „leverten rakosgatom / kezem / Csoóri fuvolaverseiben / s boldogok / a Tisza-part fái / kik bujdosó arcodra / istenlátó szemedre ébrednek / amikor / a templomtornyok verebei / nyelvemen énekelnek”. (Reggel Délen) Izgalmas képzettársításokban, képiségben gazdag és fölemelő, szép szöveg.
A másik ember állandó jelenléte, a mindent átitató vágy az emberi kapcsolat után hasonlóképpen fontos. Idézzük néhány jellegzetes szókapcsolatát! „Bajjal rakott tarisznya”, „fölmarkol az este”, „églakó bőröd melege”, „ködbe veszett csillag”, „szerelmet fogyasztó évszak” stb. Mind-mind szuverenitást mutat, jól érzékelhető feszültséggel. A teremtett világot élteti ez a költészet, ám magába foglalja a kételkedés mozzanatát is. És a tragikumét. Például így: „…türelmét méri rajtam az ég / kezdetben volt az Ige / de az Igének nincsen kezdete // ne hangold át atya szavam / a rímek nem vigasztalnak / Krisztusnak mindig vermet ásnak / a feltámadt Júdások”. Verseiben gyakorta találkozunk másutt is biblikus elemekkel, ezek talán a legfontosabb összetartó elemek. Mindez megjelenik az érzékiség és az intimitás számos jele mellett.
Néha persze felesel az éggel, a feljebbvalóval. Mint az alkotók közül oly sokan, számára is megadatott a hitért folytatott küzdelem „ajándéka”, de sosem megy el a kétkedésig. Isten folyamatosan jelen van lírai világában is, az ember minden rezdülésében. Összességében elmondhatjuk, hogy talán ezzel is összefügg: nincs egy vagy két kiemelkedő költeménye, azonban az egész kötet esztétikai színvonala rendkívül egyenletes. Úgy is felfoghatjuk, hogy egyetlen hosszú versbeszéd az egész kötet. Mint egy drámai monológ. Vagy párbeszéd Istennel és a másik emberrel. Mindebben Pilinszky, Kalász Márton és Csoóri hatásait láthatjuk, az egyértelmű különbségek ellenére.
Titkokat rejtő szövegeiben a hiány épp oly fontos szerepet játszik, mint a szakrális helyszín, a templom. Ugyanakkor a hagyományosnak nevezhető szépségeszménynek is hódol. A Dolgaimban így szól: „mindennap / lerajzolom szép testedet / s talán lesz idő / megvarrni vőlegényingedet / vadonnőtt szederből záporgallérú csillagokkal / három kezed lesz három és / szíved helyére / szívemet horgolom”. A teljes azonosulási vágy jelenik meg itt, intenzív líraisággal, képiséggel, érzékeny hangon. A várakozás tehát az alapélmény, és ilyen helyeken is feltűnő, ahogy a hétköznapiság és a megemelt szint ötvöződik egymásba. A kötet címlapja (Szabó-Zsombók Magdolna grafikáját Bányai Anna és Szita Barnabás használta fel) is ilyen szellemben készülhetett: egy alak közeleg az ágak, fák és gyökerek közegében, labirintusában felénk. Vagy éppen keresi az útját… S ez a keresés a költő útja is egyben. Lírai szépségekben gazdagon, belső feszültségek közepette. Mély intellektualitással, lelki érzékenységgel. A fogalmak pontosságával. Közben a várakozás különböző stációit rajzolja fel Iancu Laura. Ezek közül az egyik: „Még egy-két nap, / és aztán megágyaz az ősz, / harmatvizes reggelek / várják ébredésed…” (Érted)
Kissé más hangneműek azok a versek, amelyek Este a faluban cím alatt olvashatók a kötet különböző helyein. Nem ciklusban, hanem egymástól elkülönítve. Kezdetük: „Áruld ez, Uram…” Egyfajta imádság mindegyik, párbeszéd-ima, legalábbis annak vágyával. Szépséges versbeszéd több „felvonásban”. Balladisztikus színei akár a gyerekkorba visznek vissza. Itt látszik igazán, hogy a hagyomány és a megújítás miképpen ölelkezik egymásba a versekben. Másutt népdalhatásokra is bukkanunk, például a Tornyok egészében: „összecsomagoltam tegnap / hogy elmegyek / menni csak menni akartam / toronytól toronyig / harangszóruhában”. A népdalhatás épp úgy szürreális elemekkel egyesül, mint ahogy a magyar népdal világában sem ritka, ahogy ezt Csoóri Sándor esszéiből is tudjuk. Másutt megénekli az áttelepülés emlékképeit is (A túlerő), és így lesz folyamatosan fontos a családi, közösségi háttér, a származás felejthetetlen eleje, egy népcsoport sorsa. Idetartozik, hogy van a kötetben egy anya-ciklus is, a távolban maradt, szeretett lény megidézésével. A megtöretett sors és a fájdalom felmutatásával. A „negyvenéves árnyékleány” vallomásával és versbeszédével. A hazavivő álmok erejével. S a versvarázs hatására az üres asztal is oltárrá szentesül. (Alvás helyett)
Ilyen csodákat tár elénk Iancu Laura verskötete. Szerves részeként egész eddigi lírai életművének. A tudatosan épülés jegyében, a már megtett úton, s ugyanakkor a későbbiek reményében.
(Részlet egy készülő kismonográfiából.)
Hozzászólások